Hópelyhek

Kedves mindenki, aki még mindig!

Akkor mesélek még. :)

Volt egyszer egy gyerek, elég nagy már, elég érett, csak néha ment el az esze, dehát 18 évesen az a nagy szám, ha csak néha megy el, nem igaz? Hát ez a gyerek úgy döntött, hogy a kedvesével együtt elutazik Nepálba egy segélyszervezettel önkéntesnek, és ott 3 hónapig egy gyerekotthonban fog dolgozni.

Anya persze majd szívbajt kapott, amikor meghallotta - konkrétan azt mondta a gyereknek ékes angolsággal. hogy "over my dead body, mister" - de ahogy teltek a hónapok, szépen lassan hozzászokott a gondolathoz. Belegondolt, hogy ő maga is pont 19 éves korában volt 4 hónapig részképzésen Leningrádban, a férjeura meg 3 hónapig Nagy-Britanniában utazgatott autóstoppal ugyanennyi idősen, és mind a négy szülő kibírta valahogy, pedig akkor nem volt se internekávézó, se facebook, se mobiltelefon. (Emlékszem, én pl. Leningrádból 85-ben úgy tudtam hazatelefonálni, hogy el kellett mennem egy telefonközpontba, ami egy iszonyú méretű csarnok volt, tele várakozó, büdös emberekkel, ott be kellett jelentkeznem a pultnál, a gyévuska felírta a nevemet, aztán vártam, hogy a rettenetes hangzavarban véletelenül meghallom-e a mikrofonba recsegett nevemet, meg hogy "Vengrija, kabína voszemgyeszjaty-seszty".) Szóval mindebbe belegondolván és a hosszú szoktatási időnek köszönhetően a dead body helyett lett "érezd jól magad, drágám", és Anya már csak kicsit sírt, mikor elbúcsúzott attól a két imposztortól a reptéren.

Ez volt március 6-án. Akkor először 1 hónapon keresztül kultúrát, nyelvet és szokásokat tanultak Kathmanduban, meg hétvégenként turistásat játszottak. A turistásban az a lényeg, hogy mindenről mindig utólag értesítjük Anyát, így Anya csak utólag ájul el és csak egy kicsit, amikor megtudja, hogy a vadvízi evezés közben majdnem belefulladtak, vagy a 2000 m magasságban siklóernyővel végrehajtott loop után a gyerek még ott a levegőben telehányta az erre a célre magukkal vitt zacsit... Volt elefántháton lovaglás meg hegyi túra meg egy csomó templom, szóval veszélytelenebb kalandok is, és ami az egészben a legfontosabb: Szép lassan megismerkednek egy teljesen új világgal, életszemlélettel, teljesen más mindennapokat élnek, rengeteg új barátot szereznek és mindeközben egyfolytában lelkesednek, és gyakorlatilag minden egyes percet imádnak az ott töltött időből. (Illetve mostanra azért lett pár olyan perc, amit nem kimondottan, ezekről majd később mesélek.) 

Na az 1 hónap letelt, kiköltöztek a gyermekotthonba, ahol pár nap alatt kiderült, hogy ott mégsincs rájuk szükség, de napokon belül kerestek egy másik helyet, ahol viszont van. Egy német segélyszervezet egy kitaszítottakból álló közösséget, gyakorlatilag egy egész kis falut támogat - legtöbbjük valamilyen fogyatékkal él, de van köztük leprás és más beteg is - és ők örömmel fogadták a friss munkaerőt. Nagyfiam tavaly augusztustól egyébként itthon is egy speciális iskolában dolgozott kisegítő pegagógusként, szóval már nemcsak a tesója miatt ismeri az autizmust, hanem kimondottan sok szakmai tapasztalatot is szerzett az iskolában - ezeket fogja most megpróbálni kamatoztatni az új helyen.

Mindezekről eléggé csepegtetve kapjuk az infót, egyrészt azért, mert internet ugyan általában mindenhol van, az áram viszont rendszeresen kimarad egy-két órára, úgyhogy nem tudnak bármikor leülni a Skype-hoz vagy e-mailezni. Másrészt meg azért, mert a fiúk ebből a szempontból teljesen reménytelenek. "Akkor mjad írjál, jó?" - "Jó." Aztán egy hétig semmi, Anya rágja a körmét, hogy mi lesz már, aztán felhívja a kedves szüleit, akik elmondják, hogy persze, már több e-mailt és sms-t kaptak és szkájpoltak is egyszer. Asszem, a gyerekem meg úgy van ezzel hogy ha minden rendben van, minek írjon. Azóta már kifejlesztettem egy hatodik érzéket, ami mindig megsúgja, hogy ha most fölmegyek a facebook-ra, a gyerek pont lájkolni fog valamit, én azt meglátom, és akkor egy pár perces cset erejéig el tudom csípni, és legalább megtudom, hogy él még.

Mindez igen egészséges, nem csak a gyereknek, hanem a szülőnek is. Igaz, itt Dániában nem kötődnek a gyerekek annyira szorosan a szüleikhez, mint Magyarországon, és ez a gimnázium elvégzése utáni világjárás teljesen szokványossá vált, majdnem hogy az a fura, aki nem megy el legalább egy hónapra valami egzotikus országba hátizsákkal a hátán. De egyrészt egy magyar nyúl az magyar anyanyúl, akárhol is él, másrészt a gyerekbe is sikerült annyi családi szellemet beleoltani, hogy a kapcsolatunk inkább magyar, mint dán szülő-gyerek kapcsolat. Sok szülő érzi úgy, hogy akkor végzi jól a dolgát, ha megkíméli és megvédi a gyerekét mindentől - attól is, amit a gyerek a legjobban szeretne - és megakadályozza, hogy veszélyes helyzetekbe kerüljön, vagy butaságokat csináljon. Nekem már eddig is sikerült egy kicsit okosabbnak lennem, de úgy gondolom, ez a nepáli kaland az első olyan próbatétel, amiből én legalább annyit tanulok majd, mint ő. Legelsősorban azt fogom megtanulni, hogy a gyerek - minden gyerek - akkor tud igazán kibontakozni és igazi felnőtté válni, ha engedjük, hogy nekimenjen azoknak az akadályoknak, amiknek a ledöntésére készen áll. Ha félne egy ilyen úttól, úgyse merne nekivágni. Ha viszont nekivágott, a szülőnek kutya kötelessége, hogy támogassa, bírja ki, hogy nem lehet ott vele, és próbáljon meg az örökös aggodalmaskodás helyett odafigyelni, hogy miket mesél, és vele együtt örülni. És persze ha mégis valami baj történne, teremjen ott egy pillanat alatt, és mentse meg az irháját a büdös kölyöknek.

Miután visszatértem némettanulós száműzetésemből ide a blogra, látom, hogy érkezett jó pár komment, amik nem jelentek meg automatikusan, hanem elbújtak "talán spam - jóváhagyandó" kommentekként, de űgy, hogy csak ma fedeztem fel őket. Elnézést kérek, amiért ezekre nem reagáltam...

Volt köztük egy olyan is, hogy "szeretem az írásaidat", ez annyira, de annyira jól esett, és július óta ott van, és csak ma este láttam meg... Fura, amikor az ember elkezd hobbiból, szabadidejében ilyen kis rövideket írni, sose tudja, milyen érzés lesz majd, hogy milyen eredménnyel jár majd, olvassa-e valaki, stb... és a pozitív visszajelzések először meglepik, aztán meg csak jó, meleg kendőként körbebugyolálják néhány órára a nyúlszívét. És tovább inspirálják az írásra.

Szóval szerintem jövök nemsokára megint.

Bónusznak itt egy kép a szerelme(te)s tengerimalacaimról...

Rosita és Bølle. Azt hiszem, Rosita éppen aznap törte el az egyik metszőfogát, és amikor kivettem mellőle a fiúmalacot, olyan szívettépő uizásba kezdett, hogy muszáj volt őt is mellétenni... és ez lett a vége, hogy egy fél órán keresztül ott feküdtek összebújva az ölemben. Tömény idill. 

Kedveseim!

(Ha ugyan olvas még valaki ilyen méltatlanul hosszú szünet után...)

Vagyok még, élek, sőt, élek és virulok. Nemtudomhány éves (majd a blogon visszakeresem), csöppet sem következetes, csak időnként kitartó, de az utolsó hetekben pánikszerű némettanulás és tolmácsolás-gyakorlás után 2 napja, hétfőn levizsgáztam az EU-nál német tolmácsolásból. Meglepően könnyen ment, megdicsértek, hogy ügyi voltam, ragyogtam, meg rózsaszín felhők, meg hurrá. Nem bíztam benne, hogy elsőre sikerülni fog, de a múlt héten  már sejtettem, hogy talán mégis. És hát tényleg. :D

Akkor először is nevek felsorolása nélkül ideírom, hogy mennyire hálás vagyok mindenkinek, aki bármilyen módon, bármilyen kicsit biztatott, ostorozott, tanított, beszélgetett velem, beszédeket tartott nekem, számokat gyakorolt velem, meghallgatta a tolmácsolásomat, véleményezte a tolmácsolásomat, rámutataott a hibáimra, nem mutatott rá a hibáimra, amikor nem esett volna jól, vigasztalt, amikor magam alatt voltam, velem együtt örült, amikor jól ment, meg ilyesmik. Nélkületek nem ment volna.

Azóta már 2 napot ledolgoztam élesben - nagyságrendekkel nehezebb, mint a vizsga volt, de egyelőre jórészt pozitív élményeim voltak, nem volt kimondottan kínos helyzet, a tolmácsolandó gondolatok átlag 75%-a átmentek, úgyhogy lehet, hogy egyszer majd egész jó német-magyar tolmács lesz belőlem. Egy-két év múlva. :)

Viszont teljesen ki vagyok merülve, úgyhogy most auf Wiedersehen, majd jövök.

Második hét - still going strong

Oké, még nem telt el egészen, szombat este van... De mivel ma este 6 körül jeges széllel megjött a hidegfront és végigsöpört Bécsen egy vihar, jobbnak láttam, ha nem kószálok a városban. Sajnos, pont ma volt egy nagy fesztivál, vonuló kamionokon táncoló fiatalok, városszerte több koncert, stb, ezeket valószínűleg elmosta az eső és elsodorta a szél...

Tanulás szempontjából ezen a héten elégedettebb voltam, mint a múlt héten. A csoport ugyan ugyanaz maradt, de a gyengébb csoporttársakat a hőségben jobban vonzotta a strand, mint a tanulás, hol az egyik, hol a másik maradozott el az órákról, és pörgősebb lett minden. Kaptunk egy ügyesebb nyelvtantanárt is, az egyéni foglalkozásokon megint sok fontos hiányosságot pótoltam be... Például elképesztő, de eddig soha nem tanultam meg rendesen, összefoglalva az irányt jelölő határozószókat, hogy pl. nézz oda föl, vagy gyere ide át, vagy vedd elő az ajtó mögül a kabátodat - amit tudtam, azt is össze-vissza kevertem, szóval nagyon ideje volt rendet tenni köztük :) Mivel ez a hét ismétlős hét volt, a rendes órákon is előjött olyan nyelvtan, ami nem igazán ült még, szóval megint sokkal okosabb vagyok, mint egy hete voltam.

Az audiógájdos tervem nem jött be, legalábbis úgy nem, ahogy terveztem. Voltam ugyan délelőttönként többször is múzeumban vagy várost nézni, de vagy nem volt éppen fülesmagnó, vagy nem volt elég időm. Azon kívül sok leckém is volt, egész egyszerűen többet ültem az íróasztalom mellett, mint terveztem. Volt pl. tegnapra egy olyan házi, hogy hármas csoportokban ki kellett választani egy alkotóművészt, meg egy vagy két fő művét, és a csoportnak kellett róla egy előadást tartani. A mi csapatunk Hemingway mellett döntött, úgyhogy az életéről én meséltem, a műveiről meg a másik kettő. Ráadásul Matthias nagy lezseren azt mondta: Csinálhattok plakátot vagy PowerPoint prezentációt - basszus, mintha annyira természetes lenne, hogy mindenkinél ott virít a koleszban a laptop - de nekünk hármunknak valóban van, úgyhogy egy egész este és egy egész délelőtt azzal telt, hogy Hemingway életéről csináljak egy jó ppp-t. Jó is lett, meg is tapsolták :)

Amit kultúrprogram terén elértem, azért az se kevés: A szerda délelőttömet a Hundertwasser-ház körül, szemben a Hundertwasser-Village-ben illetve a Kunsthaus Wien nevű múzeumban töltöttem (az is Friedensreich Hundertwasserrel van tele), és be kell valljam, hogy fülig beleszerettem a Mesterbe, az alkotásaiba, a gondolataiba, a filozófiájába. Nem pusztán abba, hogy megtervezett egy csomó fura, színes házat, hanem abba, ahogy 50 évvel ezelőtt az ellen küzdött, hogy az építészetben minden csupa egyenes vonalból álljon, és azon igyekezett, hogy minden épületbe minél több természetet vigyen be. Ezért ültetett - és ültetett volna még több - borostyánt meg bokrokat meg fákat minden házra, meg mellé és köré is. A múzeum falán minden teremben van több idézet tőle - nem emlékszem jól rájuk, el kell majd mennem hétfőn még egyszer, hogy néhányat lejegyezzek (fényképezni csak sutyiban lehet) - de az egyik nagyon megragadott: "Nem azok a vonalak az érdekesek, amiket itt a festményeken látunk, hanem azok az (út)vonalak, amelyeket a látogató a múzeumban a képek nézegetése közben bejár." Kb. És mindent mindenhol tökéletesen végigvisz, a házban pl. a mosdók, wc-k is ugyanolyan tarkák és izgalmasak, mint a ház homlokzata. Zseniális. Vettem ott 2 dvd-t és egy könyvet is, na ez lesz a némettanulásnak az élvezetes része, amikor ezeket nézegetem.

Az estéimet ezen a héten a Városháza téren töltöttem, a cseh barátnőmmel (akinek pont egyidős vagyok az anyukájával, pedig ő az utánam korban következő, 26 éves, hát ennyit a koronkénti megoszlásról, megint én vagyok a csoport Muttija, ez van) a bátyjával meg még 2 csehvel, akik hajlandók voltak a kedvemért néha egymással is németül beszélni. Ettem japánt, mediterránt, spanyolt és osztrákot, láttam operát és balettet.

Ma is sikerült egész tartalmas programot csinálnom. Először egy szabadtéri szobrot jártam körül és belül - mert nagy, és arra van kitalálva, hogy belemenjenek, azon kívül tele van rakva kisebb-nagyobb hangszórókkal, és mindig szól benne valamilyen zene. Ma pont egy modernet kaptam el, inkább hangzavar volt, mint zene, de iszonyú érdekes, már csináltam róla videót is, csak nem vagyok vele megelégedve :) majd ha lesz másik, ideteszem.

Aztán ebédeltem egy tiramisut a Secession nevű kiállítócsarnokkal szemben egy kávézóban, majd részt vettem egy körbevezetésen ebben a házban, ami gyakorlatilag kedvenc stílusom, a szecesszió első szentélye volt, és ahol ma sajnos csak Klimt Beethowen-fríze volt meglátogatható - de azért így is kemény 1 órán keresztül hallgattuk a szimpatikus, szemüveges idegenvezetőt - ketten, mivel egy fura, különc hollanddal együtt mindössze ketten képeztük a csoportot. Szövegértési gyakorlat művészettörténet témában, ért ez is annyit, mint a folyamatos szenvedő szerkezet.

Voltam még a Várban egy szecessziós stílusban épült pálmaházban is, ahol olvasottszöveg-értési gyakorlat gyanánt alaposan áttanulmányoztam a hernyó - báb - lepke folyamat legfontosabb állomásait a gondosan megírt, illusztrált plakátokon, miközben hatalmas, kék lepkék lebegtek a fejem körül, az se volt éppen utolsó :)

Holnap asszem a Leopold gyűjteményt nézem meg, állítólag ott van Klimt meg egy csomó Schiele is.

Azonkívül rájöttem, hogy persze van Schönbrunn, meg van Sissi, meg van egy csomó más, nagyon jellegzetes és nagyon monarchia-szagú bécsi hely, személy, épület és fogalom, amikről tudok, tudom, hogy hozzátartoznak az osztrák kultúrához, de nincs kedvem őket megnézni, nincs rá szükségem, hogy megtapasztaljam az atmoszférájukat, hogy minél közelebbről megnézzem vagy megtapogassam őket - nem vonzanak azon a szinten, ahogy a szecesszió, Klimt, Schiele vagy Hundertwasser. És ha az ember ezt így átgondolja és elfogadja, az azért jó, mert akkor attól kezdve nem görcsöl azon, hogy még hol nem volt, és mi az, ami a 3 hétbe már nem fog beleférni, hanem válogat, prioritáslistát csinál, és minden nap örül annak, amit meg tudott valósítani. Milyen jó, hogy ez így 2 két után letisztult bennem, nem?

Ja, meg 2 hét után végül eljött az az idő is, aminek el kellett jönnie: néhány mondatomban időnként érezhető az osztrák akcentus. Az osztrákok a hangsúlyos magánhangzókat jobban elhúzzák, mint a németek, és nagyon sokan közülük orrhangon beszélnek, ami eleinte rendkívül modorosnak és idegesítőnek hat. De ha az ember elég sok kedves, jópofa személlyel beszélt már, akkor megkedveli az akcentust, ha pedig olyan, mint én, hogy másfél nap után már Jütlandon is jütlandi akcentussal beszélek, meg elkezdek Szegeden ő-zni, akkor át is ragad rá. Fura :)

Na most ennyi fért bele, majd folyt. köv.

Első hét

Eltelt, mintha két óra lett volna, tele vagyok élménnyel, időm alig van, hogy leírjam, szóval teljesen normális lefolyású a nyelvtanfolyam, minden úgy megy, ahogy mennie kell.

Az első vegyes benyomásokat szerencsére elnyomta egy csomó új, túlnyomórészt pozitív tapasztalat, élek és virulok, lubickolok a nyelvi közegben, igyekszem minél többet tanulni, és lehetőség bőven van rá.

A napom mindjárt reggel azzal kezdődik, hogy nincs semmi dolgom - vagyis akkor kelek, amikor akarok, és azt csinálok, amit akarok, mert délutáni órákra osztottak be. Először aggódtam, hogy jó lesz-e így, de végül is hogy ne lenne jó egy ilyen bagolynak, mint én vagyok, hogy este addig maradhat fönn, ameddig akar, reggel nem muszáj korán kelnie, de délelőtt illetve esténként annyit tanul vagy művelődik, amennyi beléfér? Szóval délután 14.15-től először csoportos nyelvtan- illetve beszélgetés óra van, aztán egy másfél órás magánóra: egy tanár - egy nyúl, ezer téma, ezernyi lehetőség, hogy a hiányzó tudást bepótoljam és arról beszélgethessek, amiről csak akarok. Ez ér legtöbbet az egészben. Megkértem a csajt, hogy hozzon eu-s témákat, hát hozott eu-s témákat, tanulom a szókincset, olyan elegáns dolgokat mondok, hogy nagy hangsúlyt fektetnek rá, meg hogy az energiahatékonyság javítására irányuló intézkedések, amitől tök jól érzem magam, mert végül ilyeneket kell majd tolmácsolnom is. Az pedig könnyebben fog menni, ha ezeket magamtól is meg tudom fogalmazni.

Este 19.15-kor ér véget a "szuperintenzív" órám a magántanárral, utána hetente általában 3-4 alkalommal este 8-tól egy iskola szervezte másfél órás előadás vagy valamilyen témában tett városi séta következik, úgyhogy hazamenni nincs időm, csak valahol gyorsan bevágni valami kaját, hogy ne kopogjon a szemem, és már megyek is. Ezek után már csak hazamenni és tespedni van energiám. Ha nincs szervezett program, ott van a filmfesztivál, ami a Városháza előtt folyik - minden nap egy koncert-hangfelvételt, utána pedig egy koncertfilmet játszanak le, az utóbbit nagy képernyőn, Abbado, Bernstein, Karajan, you name it. A képernyő előtti tér szélén körbe egy sor kajás bódé, ahol különböző országok ételeit kínálják - tegnap spanyol fokhagymás rákot ettem ott, ma bécsi grízsmarnit - középen meg asztaloknál ül vagy áll a nép és élvezi az életet. Marha meleg van különben, minden nap 30 fok fölött van a hőmérséklet, úgyhogy csak ilyenkor este kezd egy kicsit kellemes lenni a levegő, ezért aki teheti, az utcára tódul.

A délelőtt meg ugye ott van leckeírásra, bevásárlásra és kultúrprogramokra. Hétvégén is vannak szervezett iskolai kirándulások, de mivel most már találtam magamnak beszélgetőpartnereket - egy cseh lány és az öccse meg a barátaik - magán-kiruccanásokat is tudok szervezni.

Volt mondjuk szombaton egy egész napos suli szervezte kirándulás is Linzbe... Rosszul indult, mert egy fél órát késett a vonat és vele együtt az amúgy is szorosan szervezett programunk is, de sikerült pl. az Ars Electronica nevű, csilivili interaktív tudományos-ismeretterjesztő központban elcsípnünk egy 3D előadást a Földről, a naprendszerről, galaxisokról, univerzumról, stb, és nagy örömömre alig volt benne pár mondat, ami nem volt egészen világos. Hogy aztán ebéd utánra miért szerveztek nekünk kisvonatozást egy kb. óvodásoknak szánt mesevasúton, azt viszont nem tudom... De mindig sok múlik azon is, hogy egy ilyen kiránduláson kivel lóg az ember, és ha más nem akad, odacsapódok a tanárhoz, az mindig bejön.

Ezen a héten be fogok vezetni egy új műfajt is: múzeumlátogatás fejhallgatóval, előre fölvett audió idegenvezetéssel. Eddig még csak a Belvedere egyik kastélyában láttam a Klimt-kiállítást, van még elég néznivaló, és ahelyett, hogy csak némán, egyedül járom a termeket, ezentúl mindig lesz a fülemben egy korrekt, német hang, aki szövegértési gyakorlatokat tart nekem. Szuper, nem?

Szóval jó itt - nem annyira profi, mint a berlini volt, dehát azért felnőtt az ember, hogy ilyeneken ne akadjon fenn, hanem találja meg a módját, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle. Az mindenképpen nagy dolog, hogy az átlagos, széles, magánhangzó-elhúzós, éneklősen intonáló akcentussal beszélő osztrákok beszéde már kezd egészen otthonosan hangzani :D

Nyelvtanfolyam Bécsben

Villámgyors snitt, a hazautazás és egy berlini séta után igen stresszes szombat következett: kipakolás, áfa-elszámolás összemolyolása, tengerimalacok hazahozása és simogatása/dajkálása, aztán bepakolás hajnalig, és tessék, már itt is vagyok Bécsben, a második német nyelvtanfolyamom helyszínén.

Az első benyomások nagyon vegyesek: A reptérről egy török építészhallgató srác hozott haza, a környék, ahol az iskola lakást bérel a diákoknak, szintén egy török negyedben van, egymást érik a török minimarketek és kebabosok. Azok közül, akikkel ma beszélgettem, eddig a recepciós csaj volt az egyetlen, aki jobban tudott nálam németül :) Amúgy a törökök nagyon helyesek, mindegyik tudja természetesen magyarul, hogy nem értem és köszönöm, meg vasárnap is nyitva tartanak, ami ma konkrétan azt jelentette, hogy nem haltam éhen, dehát németül tanulni nem tudok tőlük, Remélem, amúgy elég biztonságos a környék ahhoz, hogy elmászkáljak itthonról és későn jöjjek haza - ha nem, majd taxizok.

A ház, amiben a lakásunk van, gyönyörű szecessziós épület lehetett valamikor - most már csak a lépcsőház szép, minden más modern és uncsi, de a célnak megfelel. A nyelviskola két másik diákjával fogok lakni, a konyha és a 2 fürdőszoba - 2 wc közös, ezen kívül mindenkinek van saját (háló)szobája. A lakótársakat még nem láttam, remélem, ez annak a jele, hogy van mivel tölteni a napokat és estéket.

Polc

Házastárs és a nagyobbik gyerek egy panzióban laknak most, amíg itthon vagyunk látogatóban, mert a volt gyerekszobámban már nem fér el két felnőtt és két nagy kamasz. A panzióbeli szobában találtam ezt a kincset: Csecsebecsés polc karácsonyi dekorációval és ízléses porcelán állatokkal...

... természetesen főhelyen a (némileg megrettent) Hónyúl :)

Hűtlen kutya

Vagyok.

Kedves Geron - mert külön reklamáltál - és kedves mindenki, aki néha olvas - az a helyzet, hogy hűtlen kutya vagyok. Tavaly nyár óta rajta vagyok a facebook-on, megtetszett, hogy viszonylag rövid, frappáns bejegyzésekben lehet megnyilatkozni (hosszúkra már rég nincs időm), tetszik, hogy kapok visszajelzést, és tetszik az egész koncepció. Ha az ember a kezdeti lelkesedésen túlesik, és már nem csekkolja le ötpercenként, hogy vajon ki lájkolta a legutóbbi posztját, lehet úgy is művelni, hogy nem lóg rajta folyton, csak éppen annyi időt szán rá, hogy képben maradjon.

Emiatt viszont a blogírás elmaradozik. Lehetne azt is, hogy szépen mindig ugyanazt beírom a blogba, amit a facebook-ra fölteszek - volt is ilyen ambícióm, de rájöttem, hogy a blogon nem mindig működik, ami a facebook-on igen, meg duplaannyi időbe is kerül... Szóval nem tudom. Nem akarom abbahagyni a blogírást, mert sokat ad nekem, örülök, ha néha másoknak is jó olvasni, no és naplónak is kiváló, szeretem visszanézegetni a régi posztokat - de mostanában tényleg nem volt prioritás. Asszem, lesznek olyan időszakok, amikor kevesebb lesz a bejegyzés - az idei első félév ilyen volt - de lesz olyan is, hogy megszaporodnak. Két hét múlva indulok pl. Bécsbe, a második német nyelvtanfolyamra, akkor biztosan megint megjön a kedvem a blogoláshoz.

Jó lesz így, tessék mondani?

Minden rendben?

Hoztam magammal egy olyan ruhát Strasbourgba, aminek egy kicsit hosszú volt a pántja, de amúgy nagyon csinos, ezért beraktam meg mellé egy varrókészletet is, gondoltam, egyik délután majd gyorsan lefejtem és visszavarrom. A gyorsan lefejtem, az ment is, de sajnos, utána rögtön kiderült, hogy a varrókészletemben minden volt, csak tű nem... Lementem a recepcióra, mondom, kéne egy varrókészlet, van? Van, most azonnal kell? Hát most azonnal. A recepciós erre szépen, komótosan kulcsra zárta a szálloda bejárati ajtaját - nehogy valaki belógjon, amíg tűt szerez nekem - aztán fölmentünk a harmadikra, ott egy titkos raktárból kivett egy kis papírba csomagolt varrókészletet, aztán aggódó pillantással a szemembe nézett és megkérdezte: Minden rendben van? Lehet, arra gondolt, hogy talán valaki bántott, leszaggatta rólam a ruhát, azt akarom megvarrni, és a gondtalan, derűs mosollyal, amivel lementem hozzá tűt kérni, csak leplezni próbálom életem nagy drámáit... Pedig(sajnos?) tényleg csak hosszú volt a pánt, de már megvarrtam.

Reklám

Megmutatom, melyik most a kedvenc reklámom:

Hehe :D